Van nekünk egy öreg szekrényünk. Annyira ramatynak látszik szegény, hogy mindenki azt kérdezi, miért nem dobjuk ki. Miért? Mert egy emlék… Amikor összeházasodtunk és idejöttünk Nagykőrösre, volt két fotelunk, egy asztalunk és egy matracunk. Szépen lassan lettek bútoraink, és szinte mindet helyben kaptuk, vettük, így volt ezzel a konyhaszekrénnyel is: nekünk szükségünk volt egy konyhaszekrényre, amiben a kevéske edényeinket meg eszközeinket tárolhatjuk, és valaki felajánlotta, vigyük nyugodtan, ő csak szerszámosnak használta. Bugyikék színe volt, de még így is jól mutatott rajta a pöttyös kerámiakancsónk meg a színes bögréink a mindenféle tányérokkal. Aztán egyszer átfestettem, két icipici baba mellett, nem is tudom, hogyan volt rá időm. Ám akkor, kb 20-21 évvel ezelőtt nem voltak még ilyen okosságok mint krétafesték meg hasonlók, a háztartási boltban vettem meg a sötétkék matt zománcot, a barnaköpenyes boltosbácsi nagy megrökönyödésére. Az új színe még jobban kiemelte a szekrény szép formáit, és azóta is ebben a parasztkék színben tündököl, bár már nem a konyhában. Szóval nekünk ez a szekrény nem csak egy ócska koszlott bútor vagy lom, nekünk ez emlék, örökség, fiatalság… Ha ránézek, látom a régi konyhánkat a kopott kővel és a dédi asztalát színes abrosszal, látom, ahogy Jakab a kis fatriciklivel áthajt a magas küszöbön, Hanna meg az asztal közepén trónol a pihenőszékben míg apja szórakoztatja, szól János valami hülye zenéje, én meg hidegvízben mosogatok vagy kínlódok életem első fánkjával. Hát most fogom ennek az öreg bútornak a beteg részeit és újra mentem, ami menthető, ragasztok, csiszolok, festek, hogy még jó sokáig velünklehessen, jó sok emléket gyűjtsenek a fiókjai magukba, hogy legyen mit mesélni még húsz év múlva is.
