„Érdekes megfigyelni, hogy a kézműves szakmák idős művelői hogyan vélekednek a munkájukról. Bizonyos értelemben ebben is a múltat képviselik, amely szerint illő díjazás csak a jó munka után jár. A maguk idejében ez teljesen természetes volt, manapság azonban sajnos ez is másképpen van. A mai vállalkozó úgy gondolkodik, hogy annyit kell felszámolni a jól-rosszul elvégzett munka után, amennyit a piac (értsd: a pénztárca) még éppen elbír.
A mai napig élénken él az emlékezetemben az eset, amikor nagy nehezen sikerült rávennem a híres suffolki hajóépítő mestert, Mr. Harry Kinget, hogy készítsen nekem egy 14 láb hosszú csónakot, természetesen fából. Az eset nem sokkal a II. világháború után történt, amikor még nehezen lehetett hozzáértő embert találni az ilyen munkára. Szabadkozott a mester, nem nagyon akarta vállalni, végül mégiscsak ráállt.
– És mégis mennyit számol majd a munkáért? – kérdeztem.
– Három font lábanként – vetette oda.
– De hát Mr. King, mások 4 fontot szoktak kérni lábanként, nem tévesztette el az árat?
– Az én áram 3 font lábanként, ha nem tetszik, menjen máshoz, nem kell nekem feltétlenül megépítenem a maga dingijét.
Az igazi kézműves mester sosem akart többet, mint amennyi elég volt neki. Manapság bezzeg mindenki a még többért hajt. Nem is úgy tesszük fel a kérdést, hogy mennyit ér a munkánk, vagy hogy mennyire van szükségünk, hanem azt próbáljuk meg kideríteni, mennyit vagyunk képesek kipréselni másokból.
Jómagam számos fiatalembert ismerek, aki azért adta fel munkáját, mert abból csak megélhetésre tellett, ő pedig az elegendőnél többre vágyott.
Ha földgolyónk valamennyi lakosa többet szeretne az elégnél, hát akkor bolygónk nehéz időszak elé néz. Pedig úgy gondolom, hogy a több mint elég egyiküket sem tenné boldogabbá, még akkor sem, ha a felhalmozott sok tárgy vagy egyéb érték mindegyike jó minőségű. Igazán boldoggá csak az teszi az embert, ha a munkáját szeretettel végzi, elismerést szerez vele, és ezért meg is fizetik.” (John Seymour)
